Három

[Részlet Martin Gregory naplójából]

November 21., kedd

Éjfél – Már majdnem egy hete nem láttuk egymást. Kíváncsi vagyok, hogy Penelope vajon észreveszi-e majd a változást – ahogy egyre erősödöm? Ezúttal vajon tényleg meg tudom majd tenni? Sikerül vele végleg szakítanom? Olyan lesz, mintha elvágnám az utolsó köteléket, ami a külvilághoz rögzít. Talán könnyebben menne, ha nem így gondolnék rá. Most minden eddiginél határozottabbnak kell lennem. Véget kell vetnem ennek az egésznek.

Nem érzek iránta semmit. Ez csak szex, semmi több. És szinte biztosra veszem, hogy ő is így van vele, még ha nagyon igyekszik is, hogy az ellenkezőjét hitesse el velem. Tekintsük úgy: ha búcsút veszek Pénelopétól, az azt jelenti, hogy végleg megszakítok minden kapcsolatot Somerville-lel.

Penelope ötlete volt, hogy toljuk az ágyakat az ablak alá. Nem sokkal azután, hogy visszatértem Kentuckyból – akkor nem jegyeztem fel, mert tartottam tőle, hogy Anna valahogy ráakadhat a naplómra –, a Mulberry utcát kezdtük találkahelyként használni. Az a szörnyű kis szoba!

Egymás mellé toltuk az ágyakat a falhoz, ahol régebben az asztal állt, én pedig rögzítettem az ágykereteket a kötéllel, amit még a barlangból hoztam fel, a nyikorgó vasvázas ikerpárt magas, buckás hátú franciaággyá alakítva. Elég kényelmes – habár az éjszakát még sohasem töltöttük ott –, és pont beleillik az ablak mélyedésébe. Penelope még megfelelő méretű ágyneműt is kért Mrs. Lombarditól. Azt is Mrs. L. javasolta, hogy terítsünk le egy takarót a lepedő alá, és így nem fog feltűnni a matracok közti rés.

A sarokban álló paravánt áthelyeztük az ágy lába elé – mint egy kórházban, amikor a főorvos vizitre jön a pácienshez –, és így létrejött egy rögtönzött fülke: szoba a szobában. Levettük a függönyöket a keskeny manzárdablakról, hogy több fény jusson be, a tévét pedig egy székre állítottuk, az ágy lábához.

Penelope szeret ott feküdni az ablakban, az ágyterítőn, általában anyaszült meztelenül, egyik kezét a combjai között nyugtatva, és kibámulva azokra a nyomorúságos raktártetőkre. Néha figyelem őt a paraván mögül. Nézem a kilátást, és benne Penelopét. Alabástrom farka úgy rajzolódik ki az ég széles szegélye alatt, akár egy út menti szentély.

Nagyon sok zajt csap in extremis, úgyhogy bekapcsolva hagyjuk a tévét, amíg kefélünk… Hogy játszhatnám meg, hogy egyáltalán nem érdekel, miközben épp kolosszális merevedéssel ülök itt? Most is hallom a kiáltásait. Felforrósodik; úgy reszket egész testében, mint egy lázas beteg. Nem értem, hogy ezt hogyan tudná megjátszani. Hogy mást ne mondjak, nem áll jól neki, ahogy életteli nyelve kilóg a szája sarkából, az ajka tajtékos a fehér nyáltól, a bőre pedig vörösen lángol. És utána, amikor azok az apró nedvességcseppek kezdenek megjelenni az orrlyukai körül és a szemgödrében, aztán a teste minden ráncából és hajlatából ömleni kezd a veríték…

Ennek semmi értelme, abba kell hagynom. Ideje bejárni a terepet.

Éjjel 12:20 – Minden tiszta.